Általában nem vagyok márkatudatos:

- egyetlen egy kivétel van, és az sem hosszú szerelem: épp egy éve kezdődött: ez pedig nem máshoz fűz, mint egy autómárkához, és - bár a sokadik, ami iránt vonzódást éreztem - az első, amely szerelem kézzelfoghatóvá is vált.

Nos, a kedvenc márkám elkészítette hát még 2010-ben a következő spotját, amelyet szerintem azóta sem lehet überelni:

Végre május...

Gentleman - Superior

Szeretni Tom Kane-t nagyon nehéz - megsajnálni, nos, megsajnálni nagyon is könnyű.

Politikusokat nem kedvelni divat, sőt, talán több is annál. Hosszú vajúdás után újra találtam olyan tévéműsort, ami megfogott - ez pedig 2011 őszének egyik újonca, a Boss, ami Chicago polgármesterét, az öreg, tapasztalt politikai rókát mutatja be. Tom Kane (Kelsey Gramer) városában élet és halál ura, akinek döntésein politikai döntések, közbeszerzések és kinevezések múlnak, aki igyekszik befolyásolni a kormányzóválasztást, és aki - legalábbis úgy tűnik - tökéletesen tartja ujját az események ütőerén.

Tom Kane egy idősödő közalkalmazott, aki kezd belefáradni a mindennapi taposómalomba, az örökös felelősségbe, és aki egy napon rádöbben, hogy senki sem sebezhetetlen. Egy teljese átlagos délutánon konzultál az ismerős orvossal, aki felvilágosítja, hogy beteg, ritka betegsége az alzheimer- és a parkinson kór tüneteit produkálja, és csak pár éve van hátra. Valakinek, aki eddig szilárdan állt a világban, be kell látnia, hogy hamarosan, három-négy év múlva egy magatehetetlen roncsként fog vegetálni. Addig azonban a gépezetnek működnie kell.

A sorozat hatalmas erénye, hogy egyesíti a személyes drámát a politikai háttéralkuk dokumentarista bemutatásával, azonban sem a magánéleti, sem közéleti szál sem lesz túlzott. A szereplők kiválasztása egyértelműen telitalálat, Kelsey Gramer brillírozik az őszülő halántékú politikai cápa szerepében, felesége - aki a magánéleti szál hangsúlyos szereplője, hiszen házasságuk nem is annyira formalitás, mint jól felfogott érdekközösség - Meredith (Connie Nielsen) pompásan hozza a könyörtelen, céltudatos pénzcsináló üzletasszonyt, Kane kétfős stábja, akik a hátukon viszik az egész cirkuszt a városban Kitty O'Neill (Kathleen Robertson) és Ezra Stone (Martin Donovan) tökéletesek a szürke, mindenttudó háttérfigurák szerepében, akik lassan kezdik sejteni, hogy valami nagyon nem stimmel a főnökkel.

A háttér, a nagyváros, a maga játszmáival, a kormányzóválasztással, a szépreményű feltörekvő fiatalokkal és a minden hájjal megkent veterán politikacsinálókkal, a szaglászó firkászokkal tökéletesen megrajzolja azt a komor hátteret, amit nem szeretnénk elhinni a politikáról ("Ezernyi módja van, ahogyan ezen az irodán keresztül meg lehet hálálni egy szívességet..." - Meredith). 
Pontosan ez az, ami első látásra megfog a történetben ("Én egy nagyon rossz ember vagyok..."), de ennél sokkal többről szól: az emberi gyengeségről, hibáinkról, az önzésről és a nemeslelkűségről egyaránt. Mégis, pontosan a megfelelő arányban vegyíti a magánéleti drámát a céges drámákkal, azt, ahogyan Tom lassan összeroppan azzal, ahogyan a fiatal kormányzójelölt személyében látjuk, ahogyan az emberi kisszerűség is örök.

Nagyon szeretném hinni, hogy a kulisszák mögötti világ bemutatása pusztán fikció és nem több - ezt hinni azonban nagyon nehéz.

Tavasz van. Kisütött a nap, melegszik az aszfalt, nemsokára feldurrognak a kétütemű vackok a Kakucsringen - addig is MJSME Gokart Challenge az Rtl Klubon:

Rtl Klub - Magyar Autósport Magazin

Bevallom, a gokart számomra sokáig valami megfoghatatlan dolognak tűnt: ráz is, zajos is, gyorsulni ugyan nagyon gyorsul, de nem értettem, hogy ebben mi lehet a jó. Nyáron aztán kiderült, hogy miért vannak megbolondulva meglett családapák és felnőtt, komoly emberek: a gokart minden kényelmetlensége ellenére hatalmas buli: pont azért, mert ráz, mert zajos, mert gyorsul, mert maximum 10 centire ülsz a földtől egy olyan műanyagszéken, amit csak nagyon elhanyagolt sztk-várókban lehet látni. 
Nemsokára kezdődik a szezon. 

Van egy osztrák dj és zenész köré szerveződött banda, akiket talán tekintsünk tiszteletbeli magyarnak, annyit koncerteztek az elmúlt években az itthoni fesztiválokon. De hogy is kezdődött ez az egész? (Előre szólok, a poszt se nem friss, se nem időszerű, tekintve, hogy a legfrissebb nagylemezük is több, mint két éves, az új pedig áprilisig még sehol.)

Nos, valamikor a kétezres évek első felében egyre népszerűbbek lettek azok a zenei projektek, amelyek a stílusok egymáshoz közelítésével játszottak, és az osztrák producer és dj, Marcus Füreder úgy döntött, meglovagolja ezt a hullámot. Az alapító Parov Stelar művésznéven, Max the Sax (aka Markus Ecklmayr: szaxofon), Willie Larsson jr (dobok), Michael Wittner (basszus) Az ehhez hasonló zenei akciókban az énekeseken sok múlik: a csapat az elmúlt években Eva Klampferrel (Lylit), Beate Baumgartnerrel, Lilja Bloommal dolgozott, és ez évtől Gianna Charles erősíti a színpadképet.  

Parov Stelar Band finom, jazzel átszőtt elektronikus zenét kezdett játszani – első lemeze, a 2004-es Rough Cuts már kijelölte azt az irányt, amit később is tartott: a húszas-harmincas évek hangulatát porolta le, és giccsmentes, táncolható zenéket alkotott, és sikeresen elkerülte az ilyen próbálkozások átkát: gyakran az első, érdekes és egzotikus számok után az egész ásító unalomba fullad, és a második-harmadik lemez néhány intellektuális alkatú kocsmahuszáron kívül vajmi keveseket fog érdekelni.

2007-ben jött az áttörés: a Shine című lemezen sorakozó dalok egytől egyig ismertek lettek, az olyan kultikus darabok, mint a Chambermaid Swing vagy a Love bizonyos fokig slágerré is váltak.

Akkor, amikor az ilyenkor szokásos nyálkás, ködös, hideg és undorító reggelek helyett szokatlanul sütött a nap, és akkor, amikor januárban fura tavaszi szelek fújtak, szóval pont akkor, amikor az ünnepek utáni fásultságba az új év hasított, történt, hogy rég látott hősünk, Brúnó sietett kellemes kisvárosának kissé jellegtelen mellékutcáján.

Dél volt, munkanap, de megszokták, hogy a Királylánnyal ebédidőben közösen mászkáljanak, ügyintézzenek, vagy csak igyanak egy kávét: megtörte ez a rituálé a munkanapok egyformaságát, vidámmá tette a délutánt, amire hősünknek szüksége volt a délelőtt nyűgössége után.

Aztán odaérnek egymáshoz: megfogják egymás kezét, és elindulnak közösen, a mindennapok apró céljai felé (posta, bevásárlás), és Brúnó lassan az elpapásodásra gondol, arra, hogy lehet-e izgalmasnak maradni a napi rutin szürkeségében?

Ahogyan a királylány meleg pillantását elkapja, csendben bizakodni kezd. Fehér Balázs - Down

A Showtime nevű adót eddig is nagyon szerettük. Szerettük, mert olyan sorozatokat ( Dexter, Californication) mutatnak be, amelyek alkalmasak arra, hogy hosszú távon is lekössenek. A hosszú téli esték alkalmasak tévézésre: az egyre inkább kiüresedő Dexter mellé/helyett kell valami új történet, ami magával ragad, aminek a szereplői tudják hozni a "végre" érzést.

A Homeland ilyen. A történet nem új: egy korábbi sorozat remake-ja, amelyben a főhős, Nicholas Brody (Damian Lewis) őrmester az iraki háború kezdetekor fogságba esik, majd 8 évvel később egy rajtaütés során az amerikai csapatok kiszabadítják, visszatér az államokba, a rá várakozó családjához. Minden adott tehát egy szirupos hőstörténethez, azonban a kép csak első látásra ilyen ideális: a család széthullóban, gyerekei felnőttek, felesége - érthetően - az elmút években halottnak hitte férjét, és rá kellett jönnie, hogy az élet nem állt meg Brody nélkül. Nicholas visszatértével azonban egy időre úgy tűnik, visszatér életük a rendes kerékvágásba: rövidesen látjuk azonban, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű: Brody sebei bizony mélyek: ennyi év az embertelenségben nem múlik el nyomtalanul

Ráadásul ott van egy furcsa körülmény is, amely nem hagyja nyugodni Carrie Mathisont (Claire Danes), az ügyre nyilvánvalóan azonnal felfigyelő CIA fiatal, és a kelleténél bizony pár fokkal ambíciózusabb elemzőjét. Carrie szimatot fog, gyanakszik, kételkedik Brody megbízhatóságában, és felmerül, hogy esetleg fogsága alatt Brodyt átfordították a terroristák. Saját szakállára tehát nyomozni kezd a hősiesség legendájának súlya alatt egyre inkább görnyedező Brody után.

Az alaptörténet tehát csavarokkal teli, de ez még kevés lenne az üdvösséghez: a színészgárda elviszi bőven a hátán  a sztorit, Damian Lewist már Life című, sajnos igen rövid életű, és méltatlanul alulértékelt sorozatban is nagyon szerettem, valami van ebben a színészben, amitől legalább olyan meggyőző, mint David Duchovny a Kaliforgiában, vagy Michael C. Hall a Dexterben.

A többiek, Claire Danes és Mandy Pantikin, az idős CIA-vezető zseniálisak: az első rész alapján Carrie kicsit sótlannak tűnt, de a figura kibontakozásával, a teperő, racionálisan viselkedő, de személyiségzavara, és a mindenki által túlzásnak tartott gyanúja alatt görnyedező elemző megformálása tökéletes, Claire szinte brillírozik szerepében. Saul, illetve Mandy Pantikin pedig manírok nélkül hozza az öreg, kissé bogaras zsenit, aki látott már cifra dolgokat, és őrlődik az általa is túlzásnak érzett gyanú, és a védencének eddig általában beigazolódott megérzései között.

Brody neje (Morena Baccarin) csodás. Vajon milyen érzés lehet megtudni, hogy halottnak  hitt férjünk él, és hamarosan visszatér, vajon milyen érzés lehet szembesülni - az eredendően kisemberi tulajdonságokkal felruházott - hős kisszerűségével, és lelki és fizikális sebeivel. Vajon mire készül Brody, hogy kötődik (kötődik-e egyáltalán) hazájához? Vajon családja átvészeli-e furcsaságát? Vajon alapos-e a gyanú, és vajon hogy dolgozza fel Carrie a saját gyötrelmeit?

Így az első évad végén a körülmények kissé átalakulnak, és hőseink kalandos évadot hagyhattak maguk mögött, azonban tartok tőle, hogy a lassú felvezetést kissé elhibázták az írók - az évad második fele sokkal gyorsabb - és félek, hogy a második évadra néhány dolog megváltozik. Egyelőre azonban a Homeland egyértelműen nézős. 

Homeland trailer

Egyre gyakoribb, hogy egyes bírósági (és néha hatósági) eljárásokban megjelenik a sajtó. Néha csak tájékoztat, néha azonban az újságíró igazán beleássa magát az ügybe: mélyinterjút készít a vádlottal/rokonokkal, megszólaltat valós vagy vélt szakértőket is. A média érdeklődése gyakran megáll a tájékoztatás szintjén: hiszen nézőt/olvasót érdekli az eset, ki ne szeretne kissé botrányszagú ügyekben vájkálni, és ki ne szembesülne szívesen emberi gyengeségekkel és nagyságokkal.

Egyes esetekben azonban ez az érdeklődés igen kényelmetlen. Kényelmetlen lehet a magánszemélyek számára, hiszen ha én vagy hozzátartozóm akár sértetti, akár vádlotti oldalon megjelenne egy büntetőügyben, nem szeretném, hogy ott csámcsogjon a sajtó a körülményeimről. Akkor sem, ha az ellenérdekű fél csődíti össze őket.

Más esetekben a kényelmetlenségen túl más kérdés is felmerül: helyes-e, ha az adott ügyről már azelőtt hosszasan értekezik a sajtó, hogy bármiféle döntés születne? Mennyire befolyásolja a döntéshozót az esetleges sajtóvisszhang? És mennyire elegáns a tévériportokkal presszionálni a bíróságot? Jó példa erre a közelmúlt Stohl-ügye, a cigánygyilkosságok tárgyalásainak állandó tévéfelvétele, vagy akár a beteg élettárs megszólaltatása, aki (amúgy nyereségvágyból elkövetett emberöléssel vádolt) előzetesben lévő fiújának veséjét szeretné megkapni (Tv2 Napló. 2011. október 16.)? Nos, tájékoztatni nyilvánvalóan kell, de azt hiszem, hogy messze nem elegáns megelőlegezni a döntést, hosszú, bánatos snittekben bemutatni a – környezeti behatások következtében személyiségszerkezetének kevéssé összetett volta (BK 154.) folytán – kevéssé szimpatikus terhelt urat, és egészségi állapota okán valóban sajnálatra méltó, feltűnően fiatal élettársát, mintegy ezzel is sugallva, hogy „látjátok, itt ez a szerencsétlen, akinek a barátja odaadná a veséjét egy transzplantációra, de a jog (a bíróság és a BV) nem engedi.”  

Azt hiszem, hogy nem helyes, ha a nézőben úgy alakul ki kép az ügyről, hogy csak az egyik, helyzetéből fakadóan nyilvánvalóan az ártatlan, sajnálatra méltó, vagy éppen megtévedt, sajnálatra méltó terheltek elmeséléséből ismerik a szereplők körülményeit.

Megvan ez a tendencia polgári ügyekben is: fenti Napló-adásban bemutattak egy hölgyet, aki – jogerős döntés ellenére – évekig tartotta magánál a bíróság által az apának ítélt gyermeket hazánkban. Még mielőtt azonban mélyfilozófiai értekezéseket kezdenénk a szívtelen bíróságról, aki a kicsit a Franciaországban élő, amúgy ír állampolgár apának ítélte, nézzünk magunkba, és emlékezzünk Mehmet Karcsikára.  

Meg kell találni a párhuzamot a közvélemény objektív tájékoztatása és a nyomásgyakorlás között, és szerintem helytelen a média túl korai informálása. Semmi esetre sem szabad ugyanis, hogy csak egy nézőpont jelenjen meg, és szerintem 5 percben, vagy akár egy kéthasábos cikkben nem lehet pontosan összefoglalni egy ennyire bonyolult élethelyzetet úgy, hogy az ne legyen az egyes felek számára súlyosan méltánytalan.

Vanity, definitely my favorite sin...